El kell-e felejtenem mindent, ahhoz, hogy új dolgot tanuljak?

Sok filozófust foglalkoztatott már a kérdés, és persze szép számmal akad magyarázat arra, hogy mikor is lehet igazán tanulni.

Az egyik ilyen elv, az üres pohár.

Azt mondják sokan, hogy ahhoz, hogy „lehessen tölteni egy pohárba, ahhoz hely kell”. Azaz, csak akkor képes valaki tanulni, ha üres a „pohara”. Ez nagyon gyakran elvezethet olyan irányba, amikor valaki elfogadja, hogy a „pohár” tartalmától meg kell szabadulni, eldobni, elfelejteni, elveszíteni.
De kérdés, hogy tényleg ez a helyzetet kell-e elérni ahhoz, hogy újat tanuljunk?

Én abban hiszek, hogy nem.

Persze, ismerem azt a bizonyos filozófia professzor, a kövekkel és homokkal végzett kísérletét és magyarázatát.

Mi van akkor, ha a pohárban lévőt nem kiönteni kell a semmibe, hanem megosztani minden érdeklődővel?


Mi történik akkor, ha a poharunk változtathatatlan méretű? Mi van, ha ahogy öregszünk, a poharunk mérete tágulhat? Mi történik akkor, ha a kettőt vegyítem?

Amint megosztok valakivel egy tapasztalatomat, azzal önmagam számára is helyet teremtek valami újnak. Miért? Mert önmagam is felismerem, hogy a tudásom tapasztalatként beépült a rendszerembe, így maradt hely azon a részen, ahol a változó elemeket tartom. Jobb esetben akkor beszélgetünk erről, amikor azt és úgy cselekszem, ahogy beszélek, és ahogyan gondolkodom.

Jelenleg a tudomány elérkezett oda, hogy bizonyítsa, rengeteg információt tárolunk a szervezetünkön belül. Különböző kísérletekkel bizonyították a DNS-ünkben lévő üzeneteket. Ezek alakítják egyes állítások szerint a külsőnk java részét. Persze megannyian vannak, akik arra találtak bizonyítékokat, hogy az információkat a DNS-ünket körül vevő információs mező raktározza el, és ezek befolyásolják a DNS-ünkből kiolvasott információkat. (pl. Dr. Bruce Lipton - epigenetika). Mondhatjuk azt is, hogy az őseinktől érkezett, a minket körülvevő társadalom és környezet, valamint saját tanult információi vesznek körbe bennünket.

Ha tényleg el kellene engednem némi információt az új befogadása miatt, akkor honnan, mit és abból mennyit is kellene elengednem?

     Rögtön mondhatnánk, hogy …de hát ez a gondolat azt jelenti, hogy addig, míg ragaszkodunk a régi elképzeléseinkhez, szokásainkhoz, addig nem lehet újabbakra               szert tenni.

Valóban?

Saját magamon is azt tapasztalom, hogy az információimat több helyen raktározom el. Egyrészt, egyáltalán nem hiszem, hogy aggódnom kellene amiatt, hogy véges lenne a tárolókapacitásom. A másik, szerencsés vagyok abban az értelemben is, hogy olyan korban születtem, és élek, ahol nagyon gyorsan történik minden, ráadásul viszonylag nagy léptékekben is. Képes vagyok mintázatokban és rendszerekben gondolkodni. Így a mintázatokban az érzelmi mintákat is felismerem.
Szerintem ezekre mindenki képes. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy mindenki hasonlóan éli az életét. Mondhatjuk azt is, hogy gyakran lehet tapasztalni, hogy a történelem megismétli önmagát. Vagy éppen felismerünk egy, már ismerős mintázatot. Viszont, ha felismerem, akkor képes vagyok azt a mintázatot megváltoztatni. Ami nagyon egyszerű. Keresek egy jobbat, ha azt választom. De nem hiszek abban, hogy mindenáron ezt kell tennem. Sokszor elég, ha finomítom, kiegészítem ezt a mintát.

Ha képesek vagyunk ezeket a mintákat finomítani, akkor felismerhetővé válik a fejlődés, és nyitottság az új dolgokra, anélkül, hogy minden esetben arra kellene törekedni, hogy kiürítsük a poharat.

Rengeteg analógiát rá lehet erre a pohár - témára húzni, a célom az volt, hogy kissé feloldjuk azt a nézőpontot, miszerint minden rossz, ami a múltban történt, és azokat csak kitörölni érdemes. Ugyanakkor az is, hogy vannak olyanok, amiken érdemes finomítani.

El kell-e felejtenem mindent, ahhoz, hogy új dolgot tanuljak?
X